A torta

Nemsokára már megint itt a szülinapom. A harmadik amit töltök, Ausztriaban.

Az első itteni születésnapomat nem akartam nagy dobra verni. De leginkább senkinek sem akartam elmondani, nem beszéltem róla az új, helyi ismerősöknek, barátoknak, vagyis akkor még “barátoknak”. Azt hiszem gondolni sem akartam arra, hogy nem csak, hogy megint egy évvel idősebb lettem – és persze ilyenkor eszembe jut a kb tiz éve kigondolt Nagy Álomterv, hogy ebben a korban már mi mindent fogok elérni, amiből szinte semmi sem lett -, hanem “idegenek” közt lettem idősebb. Nem így terveztem. Azt hiszem rugalmatlan vagyok. 

De persze a Facebook közbeszólt. Elmondta mindenkinek. Emlékszem ebédidőmet a közeli kínai gyorsétteremben töltöttem, elakartam vonulni a kollégáktól, tudtam, hogy szentimentális leszek az üzenetek olvasásától. Egy drága lélek, Juli  – régi, kedves, barát – egy hosszabb üzenetben fejtette ki mennyire büszke rám és mennyire reméli, hogy csodas szülinapom van. Ennél a pontnál elszakadt a cérna és a könnyeim csúnyán megsózták az édes-savanyú mártást. És ezután még jött az elmaradhatatlan hívás a családtól, testvértől, amiken igyekszem csak átesni mielőtt eljönne az érzelgős énem és megejtünk egy csöpögős, könnyes beszélgetést. 

Emlékszem, akkor, azon napon csak túlesni szerettem volna. 

Tavaly szerveztem magamnak egy kis szülinapi vacsorát, mert megérdemlem címszóval. Csupán néhány jó barátot hívtam, zavarba hoz a gondolat, hogy önmagamat ünnepeltetem. A valaha volt második legjobb szülinapom volt – a harmincadik, amit egyébként leírni is fájt verhetetlen – , meglepetésekkel és szeretettel teli.

És most jön a harmadik. Nem akarom. Azt hiszem jövőre is a tavalyi évszámot fogom ünnepelni, úgyis letagadhatok pár évet. 

És én csak most jöttem rá, hogy mennyire szeretnék szülinapomra egy pocsék minőségű tortát, amit mégcsak nem is akartam, nem is kértem. Csak úgy, a régi idők emlékére. 

Tudod, nálunk családi hagyomány, hogy születésnapokkor az ünnepelt kap egy tortát, amelyet a Nagy Vasárnapi Családi Ebéd során pezsgő kíséretében elfogyasztunk. Mármint a családom többi tagja, de főleg apám, én mindig irtóztam a tortáktól, a száraz piskóta, a túl margarinos és cukros krém, valamint a százezer kalória miatt. Meg mert egyébként is irtózom ezektől a kötelező ünneplésektől, tiszta Május 1. Nálunk az ünneplésre két verzió van, vagy a Nagy Családi Ebéd, vagy étterem, ami necces, mert általában összeveszünk és idegen helyen mégsem lehet becsapni az ajtót és hagyjál béként ordítani és elvonulni. Ott csak a csendes sértődés marad és még egy ital rendelése. Legalábbis nekem ez a taktikám. Most mégis kevés dolgot szeretnék jobban, mint egy nyomorult tortát a családtól – egy joghurtosat, amit tesóm hoz el, egy virágcsokrot, amiért apám minden ebéd után szertartásszerűen elvonul, minth nem tudnám hova megy és azt a még véletlenül sem száraz pezsgőt, amit anyum már reggel behűtött – vagy más olyan emberektől, akiknek igazán fontos vagyok. Gondolom ehhez a szinezoanyagokkal teli cukrászsüteményhez érzelmeket társítok, meg emlékeket. És hiányérzetet. Talán csepp honvágy is van benne nagyon nagyon mélyen.

Légyszi glutén és cukormentes legyen. Irtó sok szeretettel és pezsgővel.

Reklámok

Mindenki sebzett

Az a baj a korosztályommal, hogy már mindannyiunkat megbántottak már, sebet ejtettek rajtunk, cipeljük a batyunkat, a múltunkat. A kérdés az, hogy a legutóbbi pofára esés után idővel letudjuk e tenni a csomagunkat, egy megkönnyebbült mosollyal konstatálni, hogy ok, túl vagyunk rajta, elfelejtjük a régi dolgok fájdalmait, és alig várjuk – vagy legalábbis készen állunk rá, lelkileg – az új ismeretséget, kalandot, randit és a következő embert, aki szeret minket, és mi pedig nem félünk ezt viszonozni.

Nehéz elfeledni a múlt sérelmeit, előre nézni és minden új kapcsolatnak megadni a lehetőséget, hogy talán vele működhet, mi együtt működhetünk. Beengedjük Őt a mindennapjainkba, megbízunk benne.

Elvárások nélkül.

Félelem nélkül.

Anélkül, hogy azon gondolkodnánk, mi van, ha. Mi van, ha Ő is meg fog csalni? Hazudik?És, ha átver? Ha ugyanolyan, mint a többi és ő is csak azt akarja? Ha Ő is el fog hagyni? És, ha így lesz, fájni fog? És addig is, szeret? Tényleg? Meddig? Ugye sokáig?Azért, azt hiszem, valahol nagyon mélyen elrejtve a flegmaságom és az “én introvertált vagyok, szóval ne is próbálkozz” személyiségem mögé, várom azt a pillanatot, amikor elengedhetem magam. Tudod, ez az a pillanat, amikor nem félsz érzelmet közvetíteni a másik felé, mered vállalni önmagad, minden hibáiddal és érzelmeiddel együtt.

Igen, ha egyszer majd Ő sem lesz mellettünk fájni fog. De semmi gond, majd legközelebb, és ez így megy majd egészen addig amíg sikerül valaki mellett letelepednünk, valakit a társunkká fogadnunk -és fordítva, valaki mellettünk dönt – vagy amíg ki nem égünk.

 

Kedvenc vörösek

 

Hogy hiányolok e valamit Magyarországról? Hogyne. És nem, nem a túrórudi és a barátok tengelyen ingázik a hiányérzetem. A jó öreg magyar borok hiányoznak, nyílván leginkább a száraz vörös Gere-től, de persze a Nyakas-ék bármelyik csodájának sem mondanék nemet.

wine-quotes-social

Természetesen a család is hiányzik, olyan kis cukik. De a családunkban a cukiskodás nagyjából és maximum három napig tart és a dolgok megbeszélése és egymás vigasztalása nem tartozik a családi hagyományaink közé. Ellenben egy olyan hosszú nap után, mint a mai egy száraz vörös igazán vigasztaló tud lenni, vagy legalábbis feledtető, mindenképp. A második pohár elhiteti velem, hogy nem is híztam és bármit eltudok érni, amit csak akarok, még álmaim állását is, amihez meg persze azt hiszem, hogy tudok tökéletes motivációs levelet írni, De őszintén?! Fogalmam sincs, hogy tényleg megy e alkoholmámorban, még sosem mertem kitisztult fejjel elolvasni az irományaimat, ám az talán elárul egymást, hogy még valahogy nem fedezett fel magának egy multi sem. Én sem értem.

Bock Ermitage… azok a romantikus esték – még anno Z.-vel, de jó is volt; valami film, amit egyébként soha nem néztem volna meg, elképesztően finom bor, és egy csodás férfi teste mellettem, rajtam, bennem – részben Neked köszönhetem, és persze Gere-nek, a Portugieser és a Cabernet. Na meg a Páratlan. A Portugieser leírása alapján kedves és őszinte jóbarát, mely örömet csempész életünkben. Hát nem tiszta én?! Most már értem miért olyan nagy kedvencem! Talán a bor is olyan, mint a kedvenc zenénk, könyvünk, filmünk, illatunk, emberünk, jó barátunk, melyek azért a kedvenceink mert valahogy az életünkre emlékeztetnek, saját magunkra.

Igen, azt hiszem ezek a kedvenc estéim. A filmnézős borozós romantikázós, kanapén fekvős, ő mögöttem, én előttem, ő fog, én mosolygok, néha a poharamhoz nyúlok, neki is odaadom az övét, aztán visszakuckózom kiskiflinek. Szeretem az érintéseket. A másik ugyanilyen – ha nem nagyobb – mosolygós kielégülést okozó este, amikor hangulatilag lelkileg legalább negyven-ötvennek érzem magam, jazzt és bluest hallgatok, mindegy, csak szaxofon és trombita és füstös hang legyen benne. Amilyen komoly a blues, legalább annyira komoly és mély olyankor éppen a lelkivilágom. Ha szerencsém van, megtalálom ehhez a legmegfelelőbb száraz bort- ami olyannyira az, hogy a torkod is kiszárad tőle, szinte érzem is – és közben olvasol, írsz, vagy valami nagyon komoly, nagyon művészi filmet nézel, vagy mindet egyszerre, hisz nő vagy, szóval, a multitasking a véredben van.

Az a szomorú nagy igazság, hogy hiába rajongok a magyar borokért, a szőlészetekért, a borbirtokokért, és bárcsak mindet megkóstolhatnék – csak próbaként, esküszöm, semmi alkeszkodás vagy ilyesmi – de Ausztriában élek. Ausztria! Érted? Itt nincsenek jó borok. Vagy még nem találkoztam velük. De nem is biztosan, hogy ezt bánnom kell, azt hiszem borok terén élem ki a hazafiasságomat. Van egy palack Dúzsi, Bock és Kis Mackóm. Tartogatom őket különleges alkalmakra. Talán inkább az alkalmakat kéne gyűjtenem, ideje lenne felbontani őket, a Mackóra különösen kíváncsi vagyok.

wine5

 

Megjegyzem; csak, hogy tudd, a fehér szárazzal sincs semmi bajom. Thummerer Berta és Nyakas Irsai, Chardonnay, náluk könnyebb szárazat még soha sem ittam.

A válogatás

Egy kedves ismerősöm szerint én – és a társaim – azért vagyok egyedülálló, mert válogatok. Túl sokat, túl sokáig. Talán igaza van. Talán huszonpáréves koromban ezt még megtehettem, de lehet már nem. Egyébként is, mit válogatok, meg minek, hisz nincs is olyan, hogy tökéletes, nem de? De!

Miért nem elég a rendes, kedves? Miért akarjuk a teljes, tökéletes csomagot? Az álomképet. Miért nem tudjuk lejjebb adni azokat az állítólag – persze szerintem cseppet sem, sőt, mondhatni a mércémhez normális  – elvárásokat? Egyébként is, a normalitás, vagyis a dolgok, amelyek nekem alapnak számítanak – normál kinézet, az intelligencia, a humor, a jó szex és egyéb kellemes karakteri jellemzők, mint a hűség, kedvesség, blabla – tényleg olyan nagy kérés? Bár talán a legnagyobb kérés manapság, hogy ne legyen családja és ne legyen sérült, vagy csak ne jobban, mint én.

Talán elfogytak a korombeli normális férfiak. Talán túl sokáig válogattam, hisz megtehettem. Mert mindig az volt a mottóm, hogy miért lennék valakivel, aki nem tesz boldoggá? Mert nem vonzódom hozzá eléggé. Az az átkozott vonzalom! Túl nagy szerepe van.

Meglehet ma már nekem is két gyerekem lehetne a férjemtől, akivel igazi vidék, nyugodt életet élhetnénk, ha nem olyan fura beállítottságom lenne, hogy ez nem elégítene ki.

Vajon eljön egyszer az az idő, mikor nem válogatok és a srácra is, aki sosem mozgatott meg, azt mondom, hogy miért ne? Talán től sokáig vártam, vagy legalábbis hittem egy olyan tökéletes férfi létezésében, aki lelkileg és testileg is a maximumot nyújtja nekem, akibe szerelmes vagyok, csak éppen félelmek nélkül. És persze bak, bika, vagy szűz a csillagjegye.

Egy barátnőm szerint a legjobb dolog, amit tehetünk, mi, sokat megélt nők, ha nem a szívünkre, hanem a logikára hallgatunk. És a kényelemre. Talán a férfi nem a legideálisabb, talán nem is őt képzeltük és az egészet nem is ilyennek képzeltük el. De ez a valóság, nem a képzeletünk, ahol állítólag többet ér a kényelmes, nyugodt élet, mint az elképzelt ideál hajkurászása. Nem tudom. Tényleg, sosem volt jó logikai érzékem. Mindig a szívem hajtott.

 

youare

 

Csomagok

Az az egy szörnyű nagy baj van a korosztályommal – és persze velem is – hogy már mindannyian cipeljük a múltunkat, mint egy nagy csomagot.

Már nemcsak az a problémám, hogy sokat csalódtam, hanem, hogy mindenki más is. Látom szinte minden egyes beszélgetésben, ahol a másik fél kicsit is megnyílik, és elmeséli élete fájó részeit, vagy éppen a tüskéit mutatja, amiről persze tudom, hogy egy álarc és egy nagy hazugság. Tudom, én is ezt csinálom, nekem is ez a taktikám. Talán ezért is ismerem fel, ha valaki ugyanezt csinálja.

Részben biztosan ezért is kedvelem a különösen nagy csomaggal rendelkező embereket. Főleg a női neműekben. Férfiben igen jó lenne egy még romlatlan, normális férfi, vagy csak egy kevésbé nehéz csomagú.

Valójában mindannyian sérültek vagyunk, ki kicsit, ki jobban. Azt hiszem, elég régóta nem találkoztam senkivel, aki épp lelkű lenne.

Nehéz dolog ez a múlt, ez a csomag, cipeled az összetört szívedet, várod mikor fúj melléd a szél valakit, aki még épp, aki segít, hogy Te is újra azzá válhass. Valaki, aki mellett leteheted ezt a súlyt. Bár persze hogyan is várjuk el a segítséget mástól, a szeretetet,a megváltást, ha mi magunk nem szeretjük magunkat eléggé?

Évforduló

Ma van a harmadik évfordulóm Ausztriában. Még én sem tudom, hogy jó e ez nekem vagy sem, vagy, hogy hány év vár itt még rám, vagy egyáltalán jó döntés e itt élnem – felemás érzéseim vannak – de az az egy biztos, hogy iszom egy pohár bort az egészségemre. Természetesen magyart. a Helyi borkultúrával még nem sikerült összebarátkoznunk. Szerintem nem is fogunk. Annak ellenére sem, hogy az osztrákok irtó büszkék a boraikra, melynek nagyon nagy része természetesen burgerlandi, vagyis szegről-végről mégiscsak magyar.

Talán tartok egy kis számadást. Hol szerettem volna tartani három év elteltével és hol tartok most. Habár, a külföldi életem legeslegelején semmi célom nem volt, a kiköltözésem spontán volt, egyszerűen csak mihamarabb túl akartam lenni a szerelmi csalódásomon, amit akkor óriási pofonként és egyben jelként éltem meg, és gondoltam, ha már Ausztriába költözöm “pár hónapra”, akkor talán még nyugdíjas éveim előtt kifizethetem a diákhitelemet.  Ma már tudom, hogy ez nem szerelem volt, viszont jelnek és leckének tökéletes volt.

Néha még mindig fura itt élni. Olykor azon kapom magam, hogy németül gondolkodom, németül beszélek magamban, és mikor hazalátogatok még a szerencsétlen BKV jegypénztároshoz is németül beszélek, sőt, ha a magyar barátnőmmel beszélgetünk a csevegésben a lehető legtermészetesebben beleszövünk néhány német kifejezést – pl.: megint mehetünk az Arbeitenkammerhez, b..d meg.

Fura néha ez az egész út és otthonkeresés. Talán csak nekem, talán csak én bonyolítom. És talán csak az introvertáltságom teszi. És az egyedüllét.

Fitness Freak

Újra edzem, és imádom! Életemben először valamit kitartóan csinálok és végig csinálom.

Imádom a tudatot és az érzést, hogy képes vagyok újra formálni magam, megtudom változtatni a testem, és ha ezt a 33 éve használt testet megtudom változtatni, akkor talán ugyanez menni fog a lelkemmel is.

Pár hónapja még csak egyfajta muszájból jártam edzőterembe, kényszerítettem magam, és ez látszódott az “eredményeimen” is. Nem adtam bele 100%-ot. Aztán valami történt, talán egyszerűen csak rám tört a bizonyítási vágy, hogy márpedig én most elszeretnék érni valamit. Mégha nem is tudatosan, de meglehet, hogy közrejátszott, hogy a fejemben néha visszacsengett az exbarátom és egyben exszemélyi edzőm szavai, miszerint nem biztos, hogy nekem való az edzőtermi edzés, a súlyok emelgetés,szóval adjam fel és keressek mást, ha nem megy. De, megy. Azt hiszem, nem hitt bennem. Mondjuk bennünk sem.

Videókat nézek, utánaolvasok, tájékozódom, pénzt szánok rá. Táplálékkiegészítőket vásárolok ruhák helyett. Bár a számlám szerint még valami rejtélyes harmadik dologra is aktívan költhetek, mert igen kisebb számokat mutat a bankszámla kivonatom. Magam sem értem. Nem is olyan olcsó ez az egészséges életmód. Viszont mégis megéri. A jelenlegi kedvenc érzésem, mikor 8-10 kilóval guggolok és látom a karomon a megfeszült izmokat. Nincs ennél motiválóbb számomra, kivéve, mikor látom, hogy a csípőm és a hasam átmérője egyszerűen nem hajlandó változni.

bty

Az ott bizony izom 🙂 Na jó, kialakulóban 🙂

Még sokat kell tanulnom, a cél felénél tartok. Már a felénél! A változásom még igen csekély, csak úgy, mint az új összement melleim, amelyekre már majdhogynem teljesen felesleges melltartót erőltetnem és mindennap hiányoznak, és mindennap meg is simogatom a maradványukat, hisz ők akkoriban bőségesen velem voltak, mikor kissé elhíztam és felcsusszant plusz 5-6 kiló, amiből hál istennek legalább kettő rájuk csúszott, s így a hájat kitűnően ellensúlyozták. Most az ellensúly szerepét a hátsóm veszi át. Fel is készítem erre az új szerepre rendesen, hetente egyszer keményen megdolgoztatom. Most ezt konkrétan tegnap tettem, így a mai tipegésemben nem sok nőiséget lehet felfedezni, kivéve, hogy úgy lépegetek, mintha egy igen durva hardcore randin lennék túl. Szerencsére aki ismer, tudja, hogy ez kizárt, mivel szinte nincs is magánéletem.

IMG_20170407_225152_842

Feszesedem. Nem tökéletes, de egyre jobb

Egyébkánt nem értem az embereket, amikor még nem sportoltam, akkor néhányan megjegyezték, hogy igen, kicsit húsos testalkatom van, de én így vagyok én. Most pedig egyesek szerint túlzás, amit csinálok. Sőt, van, aki szerint a – több – plusz kilómmal jobban néztem ki. Ők úgy szoktak és szerettek meg. Nem értem, egy adott állapot nem azt jelenti, hogy pontosan ugyanúgy kell leélnem az életem. Szerencse, hogy nem másoknak szeretnék megfelelni.