A válogatás


Egy kedves ismerősöm szerint én – és a társaim – azért vagyok egyedülálló, mert válogatok. Túl sokat, túl sokáig. Talán igaza van. Talán huszonpáréves koromban ezt még megtehettem, de lehet már nem. Egyébként is, mit válogatok, meg minek, hisz nincs is olyan, hogy tökéletes, nem de? De!

Miért nem elég a rendes, kedves? Miért akarjuk a teljes, tökéletes csomagot? Az álomképet. Miért nem tudjuk lejjebb adni azokat az állítólag – persze szerintem cseppet sem, sőt, mondhatni a mércémhez normális  – elvárásokat? Egyébként is, a normalitás, vagyis a dolgok, amelyek nekem alapnak számítanak – normál kinézet, az intelligencia, a humor, a jó szex és egyéb kellemes karakteri jellemzők, mint a hűség, kedvesség, blabla – tényleg olyan nagy kérés? Bár talán a legnagyobb kérés manapság, hogy ne legyen családja és ne legyen sérült, vagy csak ne jobban, mint én.

Talán elfogytak a korombeli normális férfiak. Talán túl sokáig válogattam, hisz megtehettem. Mert mindig az volt a mottóm, hogy miért lennék valakivel, aki nem tesz boldoggá? Mert nem vonzódom hozzá eléggé. Az az átkozott vonzalom! Túl nagy szerepe van.

Meglehet ma már nekem is két gyerekem lehetne a férjemtől, akivel igazi vidék, nyugodt életet élhetnénk, ha nem olyan fura beállítottságom lenne, hogy ez nem elégítene ki.

Vajon eljön egyszer az az idő, mikor nem válogatok és a srácra is, aki sosem mozgatott meg, azt mondom, hogy miért ne? Talán től sokáig vártam, vagy legalábbis hittem egy olyan tökéletes férfi létezésében, aki lelkileg és testileg is a maximumot nyújtja nekem, akibe szerelmes vagyok, csak éppen félelmek nélkül. És persze bak, bika, vagy szűz a csillagjegye.

Egy barátnőm szerint a legjobb dolog, amit tehetünk, mi, sokat megélt nők, ha nem a szívünkre, hanem a logikára hallgatunk. És a kényelemre. Talán a férfi nem a legideálisabb, talán nem is őt képzeltük és az egészet nem is ilyennek képzeltük el. De ez a valóság, nem a képzeletünk, ahol állítólag többet ér a kényelmes, nyugodt élet, mint az elképzelt ideál hajkurászása. Nem tudom. Tényleg, sosem volt jó logikai érzékem. Mindig a szívem hajtott.

 

youare

 

Reklámok

A válogatás” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Új írása

  1. Kedves Éva! Én mint negyven pluszos nőci, túl egy boldog házasságon (aminek az ásó, kapa , nagyharang vetett véget), aztán túl egy másfél éves magányos őrületen és még jobban túl 3 és fél éven, amiből simán lehetne rendezni egy romantikus- thirller- pornó filmet. Szóval most tartok ott többed magammal egy véleményen, hogy az ideák a fejünkben léteznek, és bár vannak kontúrok amikre felkapjuk a fejünket és a lélegzetünk is eláll egy charme-os hosszú hajú, kék szemű igéző művésztől, most a harmadik ilyen jellegű pasi után, azt mondom, inkább legyen átlagos és nem érdekel hogy néz ki, ha van értelme, humora és elfogadja azt az életet amit sikerült magamnak kialakítanom. Bár lehet az adrenalin megugrik, egy ilyen ideál közelségétől, de a tisztességet, őszinteséget már többre tartom a külsőségnél. És még valami, csak annyit tenni a másikért amennyit ő is megtenne értünk, mert a folyamatos egyensúly vesztés erős billenést és puffanást hoz a végén! Köszönöm figyelmed, sok szerencsét és minden jót!

  2. Mintha az én életemről szólna. Bár 23 éves vagyok. Igazából 10 éve kapom az ívet arról, hogy túl nagyok az elvárásaim. Én pedig csak pislogok, hogy még is melyik túl nagy? Az, hogy legyen SZÁMOMRA helyes, vicces, okos, és igazából mozgasson meg kívülről-belülről? Egy vicc. Én ápolom a külsőm, állandó jelleggel fejlesztem a tudásom. Talán lehet túl sokat is foglalkozok magammal. De akkor miért ne lehetne egy magamhoz mért mércém? Miért kéne csúnya, átlagon aluli férfiakra rábólintanom? Csak mert ő jelentkezett elsőként.. Állandóan 5.000 lesz a vérnyomásom, ha erre a témára kerül a sor. Látom a barátnőim, akik megvetnek mert “válogatok”. Miközben ők szar kapcsolatokban tengődnek, olyan férfiak mellett, akik a kisujjukat sem érdemelnék meg. Szenvednek, és nem is boldogok. Akkor miért én választok rosszul? Ez már eljutott arra a szintre, hogy elbizonytalanítottak önmagamban. Úgy döntöttem, hogy félreteszem az eddigi elvárásaimat, és igent mondok arra is, akire amúgy rá se néznék. Szóval így randizgattam egy sráccal, hónapokig. Amúgy minden tökéletes volt, csak egy zsák hiányzott a fejéről. Nem volt olyan pusztulatosan ocsmány, egyszerűen csak nekem nem jött be. Ami kémia volt köztünk, az is elveszett ha az arcára néztem. És az elszakadás nehéz volt. Nem a személye miatt, hanem mert nem lesz valaki (mindegy ki) akihez bármikor fordulhatok, akinek bármit elmondhatok, aki megölel, aki megcirógat stb.. És rémisztő milyen könnyen rabjává válhat ezeknek a dolgoknak valaki. Örülök, hogy ezt is kipróbáltam. De soha többé nem adok esélyt olyannak, akit nem választanék tiszta szívemből. Mert nagyon könnyű beleragadni egy érzelmektől mentes, hosszútávon kiégésbiztos kapcsolatba.
    Szóval bárki mondja is, hogy túl válogatós vagyok.. Az egyszerűen csak kapja be, és foglalkozzon a saját dolgával. Valószínűleg azért szanálom ki, mert egyáltalán nem tud már most boldoggá tenni. Akkor meg mi értelme van?! Munkámból kifolyólag tudom, hogy az emberek idióták. Nem is értem, hogy tudták megringatni az önmagamban való hitemet. Attól még, hogy nekik nincs, nekem nem kell elveszteni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: