Helló XIX. század!


Az érzés, amikor független büszke nőként, aki mindig mindent megold képtelen vagy megjavítani a lakásodban elromlott dolgokat, és túl spúr vagy szerelőt hívni – hisz az drága és most volt Black Friday – , ezért inkább beletörődsz, hogy lassan rád omlik az otthonod. Vagy megtalálod a romantikát abban, hogy nemsokára XIX. századi körülményeket varázsolsz. Na ez a vintage. Például bármilyen izgalmas motívumokat is próbálsz leolvasni a konyhám faláról, a barna foltokról, nem, azok nem díszítő elemek. Nyáron felrobbant a kotyogós kávéfőzőm. A foltok nagy részét lesikáltam, a kisebbik része viszont még mindig úgy barnul a falon, mint egy drogtanyán. A filmekben azok ilyen lepukkantak. De én legalább takarítok, a drogosok nem. Esküszöm már többször kiakartam mázolni, de úgy gondoltam, hogy sajnos az egész lakásra ráférne egy renováló festés, néhány ember – barátok, testvér – fel is ajánlotta a segítségét, mert hogy az még buli is lesz, de valahogy csak nem jöttek. Én meg nem vagyok az a segítségkérő típus. Ami nagy kár, mert tekintve, hogy egyre több dolog mondja fel a szolgálatot amolyan “eddig nem törődtél velem eleget kisgazdám, most már hagyjuk is” csajos-sértődős módra, így lassan tényleg visszaugrik az életkörülményem pár századot. Eljön az idő, amikor gyertyával fogok világítani. Az ehhez vezető utat a porszívó már kikövezte. Nem szív. Nem vagyok hajlandó az elromlott szót használni és újat sem vagyok hajlandó venni, mert tudom, hogy nem olyan nagy a baj – eldugult – csak nem jöttem még rá a megoldásra. Ugyanez a helyzet a mosogatógéppel is.

Egyébként parkettám van és félhosszú vörös hajam és szeretem a zabot és egyéb magvakat. Amiből sejthető, hogy ezekkel van tele a padló, Ha nem tudnék nevetni a saját magamon nem lenne vicces, hogy a szemetemet kénytelen vagyok söpörni.

A mosogatógép szintén eldugult. Azt hiszem legalábbis. Kikövetkeztettem abból, hogy nem folyik le a víz. Ami néhány napon belül válik igazán problémává, mikor is a koszos víz elkezd bűzleni. Magam is csodálkozom, hogy milyen higgadtan viselek mostanában minden csapást. Mint, amikor két hete elromlott a laptopom. Az előtte való hetekben már voltak jelei, hogy nem lesz hosszú élete, de gondoltam nyúzom, amíg bírja. Mikor kilehelte a lelkét az egyik ablakban épp az aktuális munkámat végeztem, a másikon pedig állást kerestem. Aztán öreg barátom egyszerűen kikapcsolt és miután nyolcadjára sem sikerült újraélesztenem, lecsuktam és feladtam és belefogtam az unatkozásba. Hosszú, nehéz napjaim voltak laptop nélkül.

Azt pedig inkább ki sem fejteném, hogy a wc-deszkám veszélyes. Sajnos amikor a lakást kivettem, nem fedeztem fel elég alaposan, így a hibáit sem vettem észre, mint például azt sem, hogy mivel  a wc csésze nagyjából a házzal egy idős és minden csavara elrohadt, így hiába is vettem új ülőkét – ami ma már a hajfestékemtől vörös foltokkal van tele – ha azon kívül minden egyes alkatrész szinte rozsdás. Szóval, csak a jó isten és a pozitív gondolataim tartják össze. Az egyik oldalon. A másikon semmi.

Amikor kiköltöztem rájöttem, hogy nem szeretnék mindig mások jóindulatára, segítségére hagyatkozni, így kb. a második itt töltött napomon elkezdtem az ügyeimet egyedül intézni, egy olyan nyelven, amit addig nem beszéltem. Irtóra szeretem a megoldó ember szerepét, de a dugulásokat képtelen vagyok elhárítani. Sajnos. Utálom ezt az érzést, mint ahogy azt is, hogy nincs, akit riaszthatnék, nincsenek megoldó embereim. Otthon, Pesten voltak. Ha baj volt a gépemmel, se baj, tele vagyok, voltam IT-s ismerősökkel, barátokkal, volt barátokkal – sokáig a programozókat, fejlesztőket igen szexinek találtam, pláne, ha ez párosult üzleti érzékkel is, húúúú – , ha valami elromlott a mindig is szerény háztatásomban, hazavittem apának, vagy átjött egy kedves barát, ismerős, udvarló és megjavította.

Bárcsak valaki megrázna, rám ordítana, hogy na jó, ezt most hozzuk rendbe és egyébként is nőjek fel, nem vagyok Pán Péter, harmincas nő vagyok csekély felelősségtudattal, ám annál jelentősebb kaucióval.

Mese nincs. Vagyis nincs herceg. És nincs pornós szerelő sem. Egyik sem fog segíteni. Szerelni kell. Bármilyen régimódi si vagyok, nem akarom a XIX. századot az otthonomban, noha elég arisztokratikus vagyok. Valószínűleg az is voltam előző életemben. Látnád hogy tudom forgatni a szemeimet, és egy biccentéssel dolgokat kifejezni. Biztosan ezért tudok ilyen ügyesen tudomást sem venni a meghibásodott dolgokról, hisz javításuk sosem az én dolgom volt. De ha valaki esetleg valaki ismerne Salzburg területén belül egy kedves ezermestert, kérem, küldje át.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: